Vesszőfonás
A VESSZŐFONÁS
Tiszaföldvári Települési Értéktár
Felterjesztő:
Soós Antalné Molnár Erzsébet
A nemzeti érték szakterületenkénti kategóriák szerinti besorolása: Kulturális örökség
A szakterületi besorolás indokolása: ez a reneszánszát élő népi mesterség nemzeti hagyományaink, kulturális identitásunk része.
A nemzeti érték fellelhetőségének helye: Tiszaföldvár
A nemzeti érték rövid, szöveges bemutatása
Fák, bokrok fiatal ágainak sövénnyé vagy használati tárgyakká történő földolgozása. Anyaga fűz-, nyír- vagy mogyoróvessző. A vesszőfonás technikáját a magyarság valószínűleg jóval a honfoglalás előtt ismerte. A durvább munkájú, hámozatlan vesszőt használó kaskötést a folyók, vizes területek és erdők közelében élő falusi lakosság házi munkaként végzi. A hámozott vesszővel dolgozó, finomabb kivitelre törekvő kosárfonás háziipari és kisipari ágazat. Gyakran a vakok kenyéradó foglalkozása. Sövénykerítés, sövényfal, pásztorcserény, kaputábla, lésza, szekéroldal, szekérkas, szögletes gabonáskas, kukoricás kas stb. készül kaskötéssel. Nagyobb szakértelmet kíván a kerekded alakú kéménykürtő, tyúkborító, szárítókas, fáskas, halkas, tapogató, méhkas, szakajtókosár stb. megfonása. Vékonyabb, hámozott, gyakran hasított vesszőből készítik a különféle alakú, nagyságú és rendeltetésű kézi kosarakat, valamint a fonott bútort. A kerek tárgyaknak előbb a fenekét kötik meg, ebbe tűzdelik a bordákat, a formát és a szerkezetet biztosító vastagabb vesszőket és a felső perem felé haladva végzik el a fonást. A vesszőfonáshoz a munka rögzítését szolgáló egyszerű állvány szükséges. A szekérkas készítésénél pl. alacsony lócaformájú lyukasfát, a kosárkötéshez kétlábú kutyafát használnak. A vesszőfonás általánosan használt szerszámai a különböző nagyságú kések, a kb. 40 cm hosszú, elkeskenyedő kaskötővas és a feleakkora hegyesebb szurkáló, amelyekkel a vesszők bujtatását végzik.
A műanyagok megjelenéséig a használati tárgyak nagy részét ebből a könnyen elérhető anyagból készítették s a régen sokfelé található fűzfavessző készen adta magát rengeteg eszköz, használati tárgy elkészítéséhez. Ráadásul igen szilárdak és könnyűek voltak a belőlük készült tárgyak.
A népi kosárfonók tavasztól őszig a földeken dolgoztak; a fonott termékeket télen készítették, amikor a mezőgazdasági munkák szüneteltek. A mesterség fortélyait a falujukban élő idősebb kosárfonóktól sajátították el. Gyakori volt a családi hagyományozódás, az apától, idősebb testvértől való tanulás. Elsősorban családjuk igényeit elégítették ki, de a vesszőből készült különféle használati tárgyakkal ellátták az egész falut, gyakran a környékét is. A vesszőfonás technikája több ezer éves, amit a sövény- vagy paticsfalú házak ásatásokon feltárt maradványai tanúsítanak. A fal vázát földbe szúrt karók közé font vesszőfonadék alkotta, melyet mind a két oldalán agyagos sárral vastagon betapasztottak. A hántolatlan, hajas vagy zöld vesszővel dolgozó specialistákat és háziiparosokat széles körben kaskötőnek nevezték, míg a hántolt vesszőből nomabb kivitelű munkákat készítő háziiparosnak és kisiparosnak kosárfonó volt a megnevezése. Épületek, használati eszközök is készültek vesszőfonadékból, mint például sövényház, de a parasztspecialisták különféle rendeltetésű melléképületeket is készítettek ily módon: terménytárolókat (gabonáskas vagy szántalpas kas, kukoricáskas stb.), tyúkólat, kaput. Külön típust alkotnak a csúcsos karórendszerre font készítmények. Így készültek a varsák, csíkkasok, haltartók, méhkasok, galambkosarak, borszűrők. Hántolt vesszőből készítet tek karkosarat, ruháskast, virágtartót, fonott kerti bútort és utazókosarat, a vessző felhasználásának lehetőségei végtelenek. A legalkalmasabb nyersanyag a fűzfavessző volt. A kosárfonók ezen kívül aranyvesszőt, rekettyét vagy vörös füzet használtak, kényszerűségből a gyűrűsfa vagy a jegenye arra alkalmas vesszeit is megfonták. Aranyvesszőt azelőtt a házak tájékán, az uradalmakon is termesztettek, nemesítettek. A vesszőnek vékonynak, egyenesnek és hosszúnak kellett lennie, s nagyon fontos volt a rugalmassága: hogy jól hajlítható legyen, ne törjön el könnyen.
A lelőhely
A kosárfonó több olyan helyet ismert, ahol a megfelelő alapanyag megtermett. Helyes vágással nem ártott a természetnek, a következő éven a levágott helyén bőségesen megtermett az új vessző. Egymaga járt gyűjteni. A vágás eszköze valamikor egy éles kés, görbe kés, szőlőmetsző kés, bicska volt. A levágott vesszőt kévékbe kötözte. Madzagot, drótot használt hozzá, régebben azonban a kévét egy hosszabb vessző segítségével, szorító kötést alkalmazva gúzsba kötötte. Két-három kévét a hátán, nagyobb mennyiséget szekéren szállított haza.
Tárolás
A kévéket vízszintesen egymás fölé helyezve a szabad ég vagy fedett szín alatt, veremben elföldelve tárolta, védve a kiszáradástól. A népi kosárfonók általában pucolatlan vesszővel dolgoztak, vagyis a vesszőt héjastul fonták meg. A parasztkosarakhoz való pucolatlan vesszőt általában lombhullás után, október végén, november elején szedték. Így helyes tárolással egészen tavaszig megtartotta rugalmasságát. A tapasztalt kosárfonó tudta, hogy a szedéshez csak azután foghat hozzá, ha a vessző már sárgulni-barnulni kezdett, legalábbis száradásnak indult. A zöld, nyálkás héj helyett vastagabb, fás héjat, kérget kapott.
Fehér és főzött vesszővel nem minden kosárfonó dolgozott. A fehér vesszőnek való zöld vesszőt augusztus végén éretlenül vágták, ennek a héja könnyen lejött (pucolt vessző). A zöld héj eltávolítása után a vessző fehér színű maradt. A főzötthöz való alapanyagot lombhullás után gyűjtötték. A héjat főzéssel távolították el róla. Az ilyen vessző enyhe barnás, ún. homokszínt kapott.
A kosárfonás mai mestere Tiszaföldváron Bárándi János, aki többgenerációs kosárfonó.
“A kosarak alapanyagául szolgáló különféle fűzfafélék a folyók mentén, mellékágaiknál, a csatornák partján bőségesen megtermettek. Ezért a Tisza mellett élő népek emberemlékezet óta ismerik és használják ezt a technikát, össszefonódik kultúrájukkal. Tiszaföldváron a XIX-XX. századig igen népszerű volt és sokan is foglalkoztak vele. Azonban a technika fejlődésével a szakma kezdett egyre inkább visszaesni. Nekem a dédnagyapám id. Bárándi Gábor volt az, aki a családból elkezdett a fonással foglalkozni, majd korai halála miatt fia, Bárándi Gábor folytatta a mesterséget. Ő nagyapám testvére volt. Nagyapám is foglalkozott fonással ugyan, de inkább csak elődolgozott Gabi bácsi keze alá: csavarta a székek lábait, felszögelte a vesszőt a székekre és kosarakat, ha kellett. Akkoriban még csak gazdasági kasokat, oldalkasokat, és krumplis kosarakat, valamint gyerek székeket csináltak többnyire. Apukám is Gabi bácsitól tanulta meg a mesterség alapjait, de neki már tovább kellett fejlődni a mai kor igényeihez, és egyre többféle terméket kellett készíteni. Ilyenek a különböző féle bevásárló kosarak, a virágtartók, üvegek, dísztárgyak és a különböző bútorok, kerti kiülők. Iparosként is apukám kezdett el komolyabban foglalkozni a fonással, és lassanként kialakította a szükséges kiszolgáló létesítményeket is, mint a vesszőfőző üst, illetve a hántológép. Ezek a mai napig használatban vannak. Az egykoron szebb napokat megélt szakma manapság újra kezdi virágkorát élni, és egyre többen igénylik is a fonott termékeket. Mégis úgy gondolom hogy ezen szakma Tiszaföldváron és környékén az elmúlt 40 évben teljesedett ki, amely apukámnak Bárándi Jánosnak köszönhető. 1964. november 29-én Tiszaföldváron látta meg a napvilágot. Gyermekkorát és fiatal korát is Tiszaföldváron töltötte, csupán két év katonai szolgálat idejére hagyta el a várost. 16 éves korától foglalkozott kosárfonással, 20 éves korától pedig egyéni vállalkozóként folytatta a tevékenységét élete végéig. Számtalan kosár, szobabútor, kerti bútor és egyéb használati tárgy készült el a kezei alatt. Emléke tovább él szerettei és ismerősei körében és mindazon fonott termékekben, amelyeket készített az elmúlt 40 év során. Most pedig én vettem át a stafétát, és viszem tovább a családi hagyományt.”
“Maga a folyamat a vesszőszedéssel kezdődik, amely a levélhullás után esedékes. Ez többnyire november vagy decemberi időszak. Ez a munkafolyamat a legnehezebb és egyben a legveszélyesebb is. Fokozott figyelmet igényel és mindamellett komoly fizikai munka is. (Személy szerint én ezt az időszakot szeretem a legjobban). Sokan nem is gondolják, hogy azok a fonott bútorok és mindennapi használati tárgyak, amelyek megkönnyítik és kényelmesebbé teszik a mindennapokat, mennyi munkafolyamaton mennek keresztül, mire végül elnyerik a végső formát. A feldolgozás következő állomása a méret szerinti osztályozás. Nem nehéz folyamat, de időigényes és szükség van rá, mert a későbbiekben nagyban megkönnyíti a hántolást. Ezt követi a főzés, amelyet egy nagy üstben végzünk kb 8-10 órán keresztül, attól függően, mennyire jön le könnyen a haja a vesszőnek. majd a hántolás következik, ami géppel, illetve kézzel történik, majd a szárítás. Ha kiszáradt, az már a kész anyag, amivel egy újraáztatás után el lehet kezdeni a munkát.”
Gazdag tárgyalkotó népművészeti, kézműves hagyományunk mély, ezeréves gyökerekre nyúlik vissza. Nemzeti, kulturális identitásunk része, nemzeti önkifejeződésünk eszköze, jellegénél fogva egyedi, rendkívüli értéket hordoz magában. A népi kézművesek hagyományőrző jellegük által kardinálisan kiemelendő nemzeti értékrendet hordoznak, hozzájárulhatnak a közösségek megerősítéséhez, valamint egy-egy kistérség minőségi vendéglátásának, idegenforgalmi vonzerejének a növeléséhez. Ezek a szakmák munkahelyeket biztosíthatnak, megakadályozhatják a munkaerő elvándorlását.
A nemzeti értékkel kapcsolatos információt megjelenítő források listája:
- Ortutay Gyula: Magyar Néprajzi Lexikon (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977.);
- Sajóvölgyi G. Péter: A dorogmai vesszőmunka ipar (Ethn., 1895);
- Végh József: A kaskötés Békésben (Népr. Ért., 1939);
- Csalog Zsolt: A magyar népi fonástechnikák típusai (Ethn., 1962);
- Csalog Zsolt: A kosárfonás ún. spiráltechnikája a magyar nyelvterületen (Népr. Ért., 1963);
- Dr. habil Gerencsér Kinga: Fűzfavesszőből készült remekek, In: Magyar Asztalos, 2017)
A nemzeti érték hivatalos weboldalának címe:
 |
 |
| Kosarak |
Pálinkás üvegek |
 |
 |
| Oldalkasok |
Bútorok |
 |
 |
| Vesszőgyűjtés |
Vesszővágó kés |
 |
 |
| Válogatás |
Tárolás |
 |
 |
| Főzés |
Hántolás |
 |
 |
| Szárítás |
Munkában |
 |
|
| A hagyomány öröklődik | |
